Azért nehéz megérteni, hogy mi zajlik pontosan a flow állapotában, mert a gondolatainkon kívül esik, pontosan azt a szervet kell kikapcsolni hozzá, amit a felfogáshoz használunk. Még egy teljesen földhözragadt, matematikai képletek szerint élő ember is beláthatja, hogy ennek a gondolatmenetnek megingathatatlan logikai alátámasztása van. Hiszen ahogy 2*x = 8 képletéből egyenesen következik, hogy az x értéke 4, és belátható, hogy x csak abban az esetben értelmezett 4-ként, ha körülötte ez az egyenlet szerepel, nélküle csak x marad, úgy az öntudatunk (x) is az elménken (2*4) keresztül értelmezett, de attól még számok nélkül is létezik. A tudatos jelenlét segít lehámozni a numerikus értelmezését az x-nek, amelyben a számok jelentik az elménk szerteágazó, végtelen gondolatáradatát, és megismerhetjük a tiszta öntudatot.
A tiszta öntudat középpontjában a megfigyelés áll, ezért kiváló módszer a futás közben a testet megfigyelni. A lábujjtól kezdve egészen a fejem búbjáig. Leltárt készítek, mit érzek a jobb nagylábujjamban. És a balban? És a jobb bokámban? Ezzel a technikával egy kicsit elősegítem azt, hogy a gondolataim lecsendesedjenek. Úgy képzelem el az elmét, mint egy nagyon sok csáppal rendelkező polipot, ami a tudatomra tapad. Amikor a megfigyelésbe belekezdek, egyesével leválasztom a csápokat róla. Minél többet gyakorlom, annál könnyebben és több ideig tudok leválasztva lenni a gondolataimtól. Sokszor az segít, hogy egyes szám harmadik személyben kezdek az elmémről állításokat tenni, emlékeztetve “magamat”, hogy az nem a tudatom. A másik segítő technika, ha azt a parancsot adom ki magamnak: halld meg a csendet a zene mögött.
Amit ekkor tapasztalok, az valami sokkal hatalmasabb dolog, mint amit valaha éltem meg. Semmilyen drog vagy esemény nem váltotta ki még ezt. A szépséget látom. Olyannyira szép, hogy fel sem fogható ésszel.
Amikor elkezdtem meg-megtapasztalni ezt az állapotot, rájöttem, hogy egész életemben efelé vonzott minden. Ezért futok, ezért zongorázom, festek, írok vagy alkotok bármit, az “introvertált” személyiségjegy csupán egy megbélyegzése annak az egyetemes és időtől független igénynek, ami az öntudatom megtalálásához vezető úton visz. Ugyanis világos már számomra, hogy a tudat időtlen, tehát az időben és térben elhelyezett fizikai megnyilvánulásától független, és kollektív, nem én rendelkezem vele, csak abban az értelmezésben, ha én az a test vagyok, amiben az elmém is van. Ha pedig ezt képes vagyok az elmémmel felfogni, akkor már a test határairól is más elképzeléseim lehetnek. Amikor ezt elkezdtem kapisgálni, akkor teljesen véletlenül a kezem ügyébe keveredett a Futni, enni, élni című könyv, a világ egyik leghíresebb ultramaratonista futó, Scott Jurek könyve, aki egymást követő hét évben futotta le a világ egyik legnehezebb, 100 mérföldes (161 km) terepfutóversenyét, ami a Sierra Nevada hegységén keresztül vezet, 5500 méter emelkedővel és 7000 méter lejtővel, mindig egyre rövidebb idők alatt, és számos más, szinte felfoghatatlan teljesítményt igénylő versenyen tett tanúbizonyságot arról, hogy ami lehetetlennek bizonyul, még azt is lehetségessé lehet tenni. És láss csodát, a megoldás kulcsát a tudatos jelenlétben találta meg – emellett persze rendkívül sok erőfeszítést tett annak érdekében, hogy fizikailag a csúcsra emelje magát: napi 40-50 km-eket futott, áttért a teljesen növényi alapú táplálkozásra és rengeteget tanult másoktól és könyvekből a test biológiai és mentális működéséről.
Úgy látom, az öntudat megtalálása az egyetemes igazság megértésével azonos, mivel elménkkel mindent csak időben és térben vagyunk képesek értelmezni. Azzal, hogy ezt a torzító tényezőt elkezdjük lebontani, olyan összefüggésekre bukkanunk, ami azt igazolja, hogy az élményeink és tapasztalásaink mind az egyetemes igazság szerint történnek egy időben elterített vásznon, ebből pedig az következik, hogy ezt az egyetemes igazságot meg kell találni.