Fontos állomás az öntudat megtalálásában az elme válaszreakcióinak lecsillapítása. Az elme eltorlaszolná az utat, hogy megtaláljuk az igazságot, és ha végre sikerül ezt megtennie, annak a tudásnak a birtokában, amikor már elfogadtuk az öntudat létezését, egyszerűbb mindenféle ésszel felfogható tulajdonsággal és képpel felruházni. Így “etetjük” az elmét, és egyben az igazság megtalálását szabotáljuk.
Az elmúlt pár hét tapasztalatai alapján az elmém minden módon hadakozik. Ha sikerül egy kicsit lecsendesíteni, azonnal félelem formájában visszatüremedik: nehogy letérj az útról! mondja, pedig ugyebár az útról csak az ő beszéde tud letéríteni. Tudom, hogy létezik az igazság, és természetéből fakadóan – mivel nem az enyém és nincs időbeli tulajdonsága – mindenki másnak is elérhető. Nekem nem tisztem mások elméjét lecsendesíteni. De az öntudatom, tehát az igazság bennem van, és ha saját magamon keresztül megnyilvánulok, az ugyanannyira közös, mint a bolygó, amin élünk, vagy a levegő, amit belélegzünk. Azonban ekkor még egy tápláló ellenerőt adok az elmémnek, mert a beszéddel ismét csak bitorlom az utamat, címkéket aggatok rá, és ami még rosszabb: mások is megnevezik. Az út immár nem csak a saját gondolataimmal van akadályoztatva, hanem mások gondolataival! Még a kedves, biztató szavak is az elmémet erősítik, hát még a szkeptikusoké. Tehát hogyan lehet így élni? Ha már megtaláltam a létezés mozgatórugóját, ami közös, de az emberek, akikkel osztozom benne, az elméjük lecsendesítésének más-más fázisaiban vannak?
Azt hiszem, a kulcs a szeretet. Az út vagy technika, vagy nevezzük bárhogy, egyik eszköze a megfigyelés (melynek néhány módja: a belső testtel való kapcsolatteremtés, az intenzív jelenlét, az elmével való nem azonosulás megfigyeléssel, és a “van”-nak való megadás), ami az érzelmek magától értetődő megnyilvánulásaira irányul. Nincsen közvetlen összeköttetés az elmével ilyenkor, az intuíciók és az igazság találkozik egymással. Az utat tehát azzal lehet akadálymentesíteni, ha szeretettel válaszolunk az “elmetámadásokra”, akár magunkból jön az, akár mástól.
Megfigyeléseimkor az érzelmek tanulmányozása még különösebb, mint a testé. Ha arra gondolok, akihez kötődöm, olyan erőteljesen érzem a szeretetet, hogy csaknem eggyé válok vele. Ez a mélyről jövő és erőteljes érzés az igazság időtlenségéből és kollektivitásából eredő magától értetődő következménye, ami a gondolat teremtette életet olyan titokzatosan és szövevényesen összetartja, mint mikor éppen azzal futunk össze az utcán, akire előzőleg gondoltunk vagy egy témával újra és újra szembetaláljuk magunkat, amikor éppen foglalkoztat minket. Minden tudatlanság háborgatja az intuícióban való igényt az igazságra, és minden tudatosság segíti azt. Így működik a gondolati világban a kapcsolódódás az emberek között: az igazság megértése érdekében intuitív módon szelektálnak. Akinek az elméje az intuíciókat elnyomja, attól az igazság még távolabb esik.