Egyetlen döntés

Kint jégeső kopog a tornácon, a hurriánszerű szél megtáncoltatja a fenyőfát. A hajnali égboltot sötétszürkére festik a gomolygó viharfelhők. Az a fajta idő van, amitől az ablakból kinézve átfordulok a másik oldalamra, és egy villanásnyi időre hálát adok az univerzumnak, amiért van fedő a fejem felett.

Mégis dönthetek úgy, hogy kimegyek futni az ágyban heverészés helyett. Ha így teszek, kikászálódom az ágyból, készítek egy kávét, megmosom az arcom, kiválasztom a megfelelő ruhákat, felöltözöm, felveszem a cipőt, kilépek az ajtón, és egy kis bemelegítés után elindulok.

Ez csak egyetlen, mindent megelőző döntés. Az, hogy mi lesz utána, voltaképp nem számít egy kicsit sem, hiábavaló volna azon tűnődni, hogy mi lesz, ha már kint leszek, vajon lesz-e elég erő bennem, hogy az egyik lábamat a másik után rakjam, és ezt ismételgessem? És ha igen, ugyan mégis meddig? Miért is merengenék rajta, hogy netán elcsúszok a jeges úton vagy elviszi a sapkámat a szél? Hogy nem érek vissza egy bizonyos időpontra, és nem lesz időm valami másra?

Az egyetlen döntés, amit meghozok, hogy most a futást választom. Ez nem jelent többet, mint amennyinek hangzik. Nem vagyok tőle más, nem határozza meg az identitásomat, sem a futás iránti szenvedélyem mértékét, ahogy azt sem, ha mégis a takaró melegét választom.

A fenyőfa imbolygó ágai közt fellibben egy madár, én pedig bekapcsoltam az elmém annyi időre, amíg eltökéltem, hogy futni fogok. Az ezt követő gyakorlati teendők javarészt rutinból jönnek, esetleg még egy kicsit el kell gondolkodnom a ruházat kiválasztásakor, azonban kétségtelenül kevesebbet, vagy alig használom az agyamat ahhoz képest, mint abban a bizonyos pillanatban, amikor elhatároztam magamat.

Amikor aztán elindulok, ezeknek a dolgoknak még kevésbé lesz jelentősége. Elkezdődött valami nagyszerű, aminek részese lehetek, megjelenik egy mindig oltalmazó érzés, amely a karjába vesz és szeretettel ringat, megnyílnak számomra új és új lehetőségek, érzem a vérkeringésemet, a testem összes pontjában lakozó erőt. Minden pillanatban most van, és megértem, hogy ezért az egy pillanatért vagyok felelős: a mostaniért. A jelen az egyetlen pont, ahonnan képes vagyok a jelent megélni. Tagadhatatlan, ehhez nem muszáj futni – de sokkal jobb.