2017-ben határoztam el először, hogy maratont futok. Nem is akárhol, Portugáliában, a Rock’n Roll Marathonon Lisszabonban. Azért kapta ezt a nevet, mert rockzenekarok zenélnek az útvonal egyes pontjain az Atlanti-óceán partján.
Lisszabonban szálltunk meg és vonat vitt minket Cascais-ra, a pályaudvarra előzetesen kinéztük az útvonalat metróval. Ám a portugálok, ahogy az ott létünk alatt már néhányszor szembesültünk vele, ebben sem tűntek túl sietősnek, így reggel 6-kor csalódottan láttuk a lehúzott rácsok mögül, hogy a metró csak 6:30-tól közlekedik. Kénytelenek voltunk taxit hívni. A vonatra minden futó ingyen szállhatott fel, mondanom sem kell, e vasárnap hajnali időpontban más ember nem is akart vonatozni. A vagonok megteltek álmos futókkal, akik sportkrémektől illatozva hangolódtak a rájuk váró kihívásra.
Cascaisra érkezésünkor a Nap még mindig nem kelt fel, a sötét utcákon trappolt többezer futó. A pálmafák mögött felbukkant az óceánparti kikötő többtucat ringatozó hajóval, nem sokkal messzebb pedig a rajt helyszíne. Felosztottuk a feladatokat, F. beállt a vécé előtti irdatlan hosszú sorba, B. elvitte leadni a táskákat, én meg biztosítótű vadászatra indultam, hogy fel tudjuk rögzíteni a rajtszámot. Ötven percnyi sikertelen keringés után visszamentem a srácokhoz, és végső elkeseredésünkben megpróbáltuk a futótáskánk mögé illeszteni a rajszámos papírt, végül a sorban mögöttünk álló lengyel lány tudott nekünk adni. Épp hogy fel tudtuk rögzíteni a ruhánkra, aztán már indult is a rajt. Nem volt időm izgulva várakozni a tömegben, mint ahogy azt annyiszor elképzeltem a felkészülés alatt.
Több mint hétezer ember állt a mezőnyben, és mind maratont szándékoztak futni. A hangulat fantasztikusan jó volt, akkor kelt fel a Nap – meg sem lepett, hogy itt még a napfelkeltét sem sietik el-, a portugál nyelvű bemondó elindította a versenyt. A bal oldalunkon az óceánpart, a másikon távolba nyúló préri (vagy valami ahhoz hasonló) vett körül. Elindítottam a zenémet, amit az egész készülésem alatt gondosan gyűjtögettem, de nemsokkal később elindult a telefonomon egy ébresztő, amit elfelejtettem kikapcsolni, így húsz percig Edit Piaf hangja dúdult a fülembe, újra és újra. Nem érdekelt, ennek az eseménynek túl nagy volt a jelentősége ahhoz, hogy ezen bosszankodjak. A szokásos taktikámat választottam, az elején gyorsabb tempót vettem fel, tudtam, hogy úgyis belassulok. Meglepve tapasztaltam, hogy 8 km után visszafordítottak minket. Először attól kezdtem félni, hogy rossz futamra jöttünk, ez valami rövidebb verseny, aztán a Nap állásából rájöttem, hogy mivel immár keletre tartunk, valószínűleg ez egy kis kitérő volt csupán. 15 km környékén már teljesen kisütött a Nap, és a 18.-nál már olyan ereje volt, mint egy nyári délutánon. Sopánkodtam, mert nem csak iszonyúan tűzött, de árnyék szinte egy szál sem volt, és váratlan emelkedők is felbukkantak. Ha így folytatódik, gondoltam, sokkal hamarabb kimerülök, mint kéne. A 20. kilométernél megittam az első magnéziumfiolát.
Bizonyos részeken valóban rockzenekarok zenéltek. B.-vel szinte teljesen együtt haladtunk, néha valamelyikőnk lemaradt, de mindig utolértük egymást. Nála egészen máskor jelentkeztek a mélypontok, mint nálam. Én viszonylag hamar tapasztaltam meg az elsőt. 24 kilométernél járhattunk, amikor úgy éreztem, hogy ez bizony nem éppen az az állapot, amiben lennem kéne. Hiába volt rajtam napellenző, az arcom égett, és úgy izzadtam, mintha egy szaunában lennék. A fenekem már elkezdett görcsölni, de azt még nem éreztem annyira ijesztőnek, mint a hangulatomat. Nem akartam folytatni, és hiába álltam neki az ellenkező számolós módszerrel (24 kilométernél 18 volt már csak hátra), a motivációm egyre kevesebb volt, sőt B. élénksége és jókedve külön bosszantott. Árnyékot akartam, és ezért kacskaringóztam az úttal együtt (a végére már majdnem egy kilométer pluszt futottam emiatt), csak hogy nyerjek pár napfénymentes pillanatot. A gyomrom ekkor már többször jelzett, de nem mertem megállni, főleg, hogy a mobilvécék mind foglaltak voltak, és legalább 2 embert kellett volna még megvárnom, mielőtt sorra kerülhettem volna.
28 kilométernél láttam, hogy nemsokára lemerül a telefonom, ezért ráraktam a ceruzaméretű powerbankot, és azzal együtt applikáltam vissza a felcsatolható tokba. Ez működött is. Mint később megtudtam, addigra már 33 fok volt, az óceán közelsége adta szellő gyenge volt, ezért mintha az is meleget fújt volna. Újabb zenekar mellett haladtam el, és ez felpörgetett. A látvány is változatos volt, addigra az öbölhöz értünk, és a mediterrán városok hangulata is magával ragadott. Határozottan kikerültem abból a borongós kedvből. Bár még mindig fájt a fenekem, legalább már derűsebben haladtam előre. Azt gondoltam, hogy ez a maratonfutás egy lassú társasjáték, amit önmagunkkal játsszunk le. Nem lehet különösebben másra gondolni közben, mint magára a futásra, figyelünk a test üzeneteire, és reagálunk rá. Úgy véltem, hogy ha nem állok meg, és tudom tartani ezt az állapotot, le fogom futni a 42 kilométert. Mint később kiderült, bizakodásom legmagasabb fokán álltam akkor.
Maga a futás egyébként változatosan ment. Az emelkedőket különösen jól vettem, szinte egyáltalán nem jelentett kihívást felfelé futni. Sokszor egyáltalán nem vettem róla tudomást, hogy futok. A sebességemre nem tudtam figyelni egy idő után, de arra, hogy egyenesen tartsam magam, és egyenesen előre nézzek, igen. A lejtőknél úgy csalingáztam a lábammal, hogy a farizmom addig is pihenjen, az egyenes szakaszoknál pedig igyekeztem váltogatni a technikát. Hol a sarkamra, hol a külső lábamra érkeztem: ezt a kettőt jól megtanultam használni. Éreztem, hogy a nagy gonddal felépített törzsizmaim jó szolgálatot tesznek, és átsegítenek a nehéz szakaszokon.
32 kilométer környékén láttam, hogy egy pasi elájult, a mentősök a tűző napon kötötték infúzióra. Ezután egy nagyobb lejtő jött, üvöltve mondtam, hogy mennyire fáj a seggem. Úgysem értették portugál társaim.
A 34. kilométer környékén egy rossz mozdulat következtében az egész tok leesett a karomról, és a földre hullott a töltő, a telefon és még a fülhallgató is. Nem tűnik nagy dolognak, de sejtettem, hogy ez sokat fog változtatni a jövőbeni kilométerekben. Meg kellett állnom – a verseny indulása óta először – és innetől kezdve az önfegyelmem is csorbult. Nemsokára megálltam még egyszer egy mobilvécénél.
Gondoltam, ezután már nem fogok többet késlekedni, de ezután jött a legrosszabb rész. A vonatsínek mellett kellett futnunk, de nem volt vége, ameddig elláttam, a sínek és a másik oldalon az autók között vitt az út, árnyék persze egy szál sem volt, és a fenékizmom addigra újra és újra igényelte a pihenést. A távolban hullámos volt a kép a melegtől, mint a sivatagokban. A fejem is fájni kezdett. Szédelegtem, és addigra már alig érzékeltem valamit a külvilágból. Csak a tűző nap és a fájó fenekem járt a fejemben, nem segített semmi, nem volt kedvem gondolkozni sem. Megálltam, aztán újra elindultam, gyalogoltam, aztán megint futottam. Az amúgy is lelassult 7 perces kilométerekből 8 lett. Utáltam magam érte.
Azt gondoltam, a zene fog átsegíteni a nehéz pillanatokon. Az első húsz kilométeren talán még volt jelentősége, bár már akkor sem sok. Rá kellett jönnöm, hogy az olyan sok munkával összeválogatott kedvenc számaim legnagyobb része végtelenül szomorú és lírai. Amíg teljes öntudattal figyelni tudtam őket, néha megörültem néhány régen hallott dallamnak, de 30 km-től gyakorlatilag mindegy volt, hogy szól-e valami a fülemben. Az érzékelésnek új formáját ismertem meg. Hasonló állapot volt ez, mint a felébredés előtti pillanatok. Az agy látszólag teljesen normálisan fogadta a bejövő adatokat, csak éppen azok egy képzeletbeli szűrőn mentek keresztül. Mire értelmezni lehetett volna őket, addigra elvesztek vagy átalakultak. A hangok hasonlítani kezdtek egymásra, egyre inkább egy masszív zajjá váltak. A kép még előbb elmosódott, a tűző napfényben csak nagy céltudatossággal véltem észrevenni bármit is. Az árnyékkeresés más kategóriába esett, a túlélési ösztönöm sokkal erősebb volt, minthogy ne vegyek tudomást az égető napsütésről. Úgy éreztem, hogy az ereimben a vérem forr, és kezd sűrűbbé válni, akárcsak egy jól rántott főzelék.
Ott, a kontinens túlfelén belevesztem az időbe és a térbe. Létezésem és hovatartozásom jelentősége mellékessé vált, a szeretet és a gyűlölet, az élet és a halál közelített egymáshoz. Az agyam nehezen dolgozta fel, hogy egy versenyen vagyok. Sokkal inkább kapunak tűnt az út, ami sehova sem sorolható, bejárat egy ismeretlen övezetre, és kijárat a földi lét mindennapjaiból. A lebegő állapotból a testem jelzései ráztak fel. A tüdőmbe szorult levegő, ami istentelenül szúrta az oldalamat. Az újra és újra benyilalló fájdalom a gyomromban. A görcsölő farizmom. Az érzés, ahogy égeti a bőrömet a Nap. Sírni támadt kedvem, de féltem a sóveszteségtől. Néha meg váratlanul új erőre kaptam, és élveztem a mozgás okozta egyszerű örömöt.
Úgy döntöttem, hogy beveszek egy fájdalomcsillapítót és egy koffeintablettát a következő frissítőponton. Nem volt betervezve, de a körülményeket tekintve valamit rögtönöznöm kellett. Ám az a frissítőállomás nem volt ott, ahol kellett volna lennie. Ez a 37,5 km-nél történt. Sírtam és beszéltem folyamatosan, már annyira elcsúsztam a tervezett időhöz képest. Akármennyit készültem erre a megpróbáltatásra, elbuktam rajta, egyszerűen nem megy, nem vagyok rá képes – ez járt a fejemben. Eszembe jutott az ortopédus, aki megmondta, hogy nem való nekem a futás. Szörnyen megrázó volt, egyébként is mindent tízszeresen éreztem. Aztán valahol mégis felbukkant egy frissítőpont. Leöntöttem magam vízzel, a másik felét úgy ittam meg, mintha egy hete nem ittam volna. Ez némileg segített, és utána nagyon lassan, de stabilan futottam tovább. Nem érdekel az idő, gondoltam, de legalább fussak.
A 41. kilométerhez érve ledöbbentem, nem tudtam, hogy juthattam el idáig. Egyre több szurkolót láttam, aztán meghallottam a portugál bemondóhangot, és akkor már tudtam, hogy mindjárt befutok, meglesz az első maratoni futásom. A 42. kilométer után felbukkant a célkapu, legalábbis azt hittem, aztán még egy kanyar jött. Aztán még egy kicsit kellett futni. B. azt mondta, ha már Rock’n roll maraton, léggitározzunk a célnál, de annyira erőtlen voltam, hogy valami ügyetlen vakarászásnak tűnhetett a mozdulat. De beérkeztem.