2019 őszén neveztem egy terepfutó versenyre, ami a dél-franciaországi Cavalaire Sur Merben került megrendezésre.
A szervezést teljesen egyedül bonyolítottam le, ami négy repülést, két szálláshelyet és több városon belüli közlekedést fedett le, illetve a futóverseny is igényelt technikai előkészületeket, mivel csak hiteles sportorvosi igazolással lehetett nevezni rá. Így áprilisban már túl voltam egy teljes körű vizsgálaton (EEG, vér- és vizeletvizsgálat, ortopédia), amit aztán az eddigi évek tapasztalai alapján saját magam által kialakított edzésterv követett egészen október utolsóelőtti hetéig (3 hetes egyre növekvő terhelésű mikrociklusokból áll, ami aztán megint újraindul kicsit magasabb terheléstől indulva):
Június közepén már minden le volt szervezve:
Az első napon gyakorlatilag végig csak utaztunk, itthonról a reptérre, a reptérről Párizsba, Párizsból le a déli Tolounba és onnan keletre egy távolsági busszal Cavalaire Sur Merbe, ahova aztán késő délután érkeztünk meg. A szállás a centrum közepén volt, így amint lepakoltunk, kopogó szemmel bevetettük magunkat a fő utcába étterem után kutatva. Csakhamar kiderült, hogy a nyári szezonon kívül nem igazán iparkodnak az éttermek az emberek szolgálatába állni, főként nem a szieszta idején, így kénytelenek voltunk péksüteményt venni. Annyira kimerültek voltunk a sok utazástól, hogy aznap 10 órát aludtunk.
Másnap kirándulni mentünk a közeli Sentier du Fenouillet nevű tanösvényen, ami egyben a másnapi futóverseny útvonalának egy részlete volt. A tengerpart aranylón csillogott, telis tele volt pirittel, amivel aztán másnap az Alpok meredek szirtjein is találkoztam. Az út menén kis piros gyümölcsöktől roskadozó bokrokat láttunk. Kinyomoztuk, hogy nyugati szamócafa a neve, és bár ehető a termése, de a lisztes íze miatt inkább csak pálinkát készítenek belőle. Este a szálláson főztem egy kis bolognait – a nagy futások előtt a tészta jó választás a glikogén raktár feltöltésére -, és korán eltettük magunkat másnapra.
A legjobban attól izgultam, hogy egyáltalán elindulhatok-e a versenyen, ugyanis időközben kiderült, hogy ez egy páros verseny, azaz másodmagammal kellett volna neveznem rá. Előzetesen próbáltam kapcsolatba lépni a szervezőkkel, de nem kaptam rá egyértelmű választ a kérdésemre. Bíztam benne, hogy elfogadható lesz számukra egyszemélyes csapatom, aminek a Wabi sabi nevet adtam a japánok erdőfürdőzési szertartásra utalva, ami a felkészülésem alatti edzéseket is meghatározta. A versenyközpont a tengerparton levő fő téren helyezkedett el, 3 perc sétára a szállásunktól. A rajtszámom átvételekor megkérdezték, hogy hol a partnerem, mondtam, hogy nincs, amire annyit mondtak, hogy oké, és átadták az időmérőt és a mezszámomat. Ez könnyen megoldódott, állapítottuk meg, noha elképzelhető, hogy a hiányos angol tudásuk miatt nem firtatták a dolgot. Fél óra múlva elindultam 107 másik futóval.
Az első pár kilométer a már ismert tanösvényen vezetett viszonylag sík terepen. A 3. kilométertől elindultunk az Alpokba, és onnantól kezdve sík rész egyáltalán nem volt. Az első emelkedő hosszan, kilométereken át tartott, felértünk egy kisebb hegy csúcsára. Meleg, de kellemes 25 fok volt, a fák árnyékában kifejezetten élvezhető. A hegy csúcstól aztán egy meredek lejtő jött. Az elsődleges szabályom a terepfutáskor, hogy nem tartok pihenőt. Pulzusmérő órával mérem, hogy 150 alá véletlenül se essen le a pulzusom, az emelkedőknél pedig ne menjen 170 fölé.* Mindenre kidolgozott technikám van. Kifejlesztettem egy technikát a lefelé futásra, amivel az előző pár versenyen mindenkit sorra lehagytam. Ennek az a lényege, hogy a testem középpontját a derekamra lokalizálom, ehhez igazítom minden végtagomat. A karomat alig mozdítom, leengedett vállal a csípőm mellett tartom, a lapockáimat összezárva, egyrészt, hogy kíméljem a gerincemet a jobbra-balra tekeredéssel, másrészt hogy elkerüljem a fölösleges mozgásrészleteket. A hátamat nagyon egyenesen tartom, ehhez a fejemet kissé felfelé kell tartani. A sarkamra érkezem pici lépésekkel, ezzel a térdemet kímélem, bár farizom munkát igényel, de ezáltal nem esik le a pulzusom, amit sokkal nagyobb fáradtság feltornászni a következő emelkedőnél, mint amennyire megérné pihentetni a lábamat egy egyszerű lefelé futással. Ezt a futásmódszert Terminátornak neveztem el.
Hát ez a lejtő nem volt alkalmas a Terminátor-futásra. Olyan meredek volt, hogy gyalogolni is alig mertem rajta. Hosszan, egészen addig tartott, amíg teljesen egy völgy aljában nem találtam magam, aztán megint jött az emelkedő. Ezúttal egy sokkal meredekebb, mint az előző, de szép lassan lehetett rajta futni. Ez felvezetett egy még magasabb hegy tetejére, ahol a város már egészen piciben látszódott. Innentől olyan nehézségekkel találtam magam szembe, amire egyáltalán nem számítottam. Az útvonalat kis narancssárga szalagokkal jelölték, de látszólag nem úthoz volt igazítva, hanem mintha véletlenszerűen fákhoz kötötték volna, az oda vezető út pedig ösvénynek sem mondható. Irtó meredek sziklákon kellett keresztül mászni, valahol kötélen csüngve a hegy oldalában másztam át a következő szalagig. A szirtek jobb esetben ugrótávolságra helyezkedtek el egymástól a szakadék fölött, de az egyik alkalommal nem értem át, és beszorult a lábam egy jókora kőtömb alá. Egy futótársam kihúzott. Vérző bokával haladtam tovább, ezúttal egy patakon kellett átgázolni. A látvány felülmúlhatatlan volt. Közben eszembe jutott a Keresztes hadjárat farmerban című ifjúsági scifi regény, amiben a 13. századi gyerek keresztes hadjárathoz csatlakozik egy 20. századi időutazó fiú, és hosszan írnak az Alpokon való átkelés nehézségéről. Mostmár minden világos, gondoltam.
Ezt követően egy egészen járható útra tértem, mögöttem is voltak jócskán, előttem is, megnyugtató volt a helyzet. Az ösvény nagyon keskeny volt, és szúrós bokrok övezték, az előttem futó lány rövid nadrágban kerülgette őket, és szívesen kielőztem volna, de nem volt rá elég hely. Aztán jött még egy emelkedő, és még egy, és valahol itt lemaradtam a többiektől vagy ők tőlem, nem is tudom. Ez az emelkedő az egész távnak szerintem nagyjából az egyharmadát tette ki – lelkileg biztosan -, nem akart véget érni. Teljes csöndben és magányban az Alpok közepén tempósan gyalogoltam felfelé, nem volt értelme futni. A kulacsom már kifogyott, és éreztem, hogy kezd esni a vércukorszintem. Bizakodva néztem a kanyart, utána már biztos könnyebb szakasz jön, de tévedtem, megint fel és megint.. Megláttam egy szamócafát, és ettem pár szemet. Aztán felértem a hegy legtetejére. A fák mögül a tenger a végtelenbe nyúlva elém tárult, elmosódott horizontja csillogott a napsütésben. A frissítőpont oázisként jelent meg előttem. Feltöltöttem a kulacsomat, ettem egy kis csokis kuglófot. Kérdezték a szervezők, hogy hol a partnerem, és amikor mondtam, hogy nincs, nem értették. Beteg lett? Ez egy koncepció, mondtam, aztán futottam tovább. Az út csillogott a bolondok aranyától, és már olyan széles volt, hogy autóval is lehetett volna menni rajta. A meleg és párás levegőtől ömlött rólam a víz, a hegy lankás gerincén haladtam boldogan. Még 8 km volt hátra, de tudtam, hogy már nem lesz semmi nagyobb nehézség. Nemsokára eljutottam egy lejtőhöz, innentől már több emelkedő nem jöhetett. A finom kuglóftól felvértezve bevetettem a Terminátor-futást. Leértem a hegy aljához, onnan egy autóúton át ki a tengerpartra. 3 óra 20 perc alatt értem be, ami nem egy túl jó eredmény, és partner hiányában befutó érmet sem kaptam, de összeségében elégedett vagyok. Nem volt nagyobb holtpontom és nem fájt semmim, mint a maratonfutásnál.
* Ez azóta igen sok tapasztalattal és tájékozódással a témában már nem tartozik a megfelelő módszertanhoz.